Hogyan lettem boldog és szabad a kapcsolataim leépítése után?
A magány sokszor kellemes társ, a csend nagyon élvezhető, de az
ember alapvetően társas lény, szüksége van a barátokra, párkapcsolatra,
illetve a családra is. A legtöbbünket viszont olyanok veszik körül, akik
nem érdemlik meg társaságunkat.
Minél jobban megismerjük a világot, annál kevésbé bízunk meg az emberekben, ezért az idő eltelte után szorosabb barátságok is nehezebben alakulnak ki. Az ártatlan kisgyermek még bizalommal teli, ezért könnyebben és bátrabban nyit a külvilág felé, a társas kapcsolatokat könnyebben szövi; a későbbi csalódások viszont ezt a lendületet szépen visszaveszik, a kor előrehaladtával embertársainkba vetett korlátlan bizalmunk elveszik, a hibákat keressük és inkább keresztbe teszünk másoknak, mintsem a megismerésükre törekedjünk.
Ezért is maradnak meg a gyerekkori, illetve iskolás barátságok...
Egy zártabb közösségből könnyebb választani, az iskolapadban ülők általában az osztálytársak, illetve évfolyamtársak közül szereznek barátokat, akikkel közös az érdeklődési kör, így a délutáni móka is adott, legyen az tanulás, vagy csínytevés – így még inkább kialakul a bizalom, amit nem akarunk elengedni, még akkor sem, ha már tudjuk, hogy a másik fél személyisége már nincs összehangolva a sajátunkkal.
De mégis kitartunk mellettük
Kitartunk, mert nem fogadjuk el, hogy ez a barátság nem jó nekünk, az embereket nehezen engedjük el. De ha valaki teher, egyszerűen muszáj mérlegelni; én is azt tettem! Több olyan régi barátságom volt, ami leredukálódott ismeretségi szintre úgy, hogy észre sem vettem. A találkozások teherré váltak, újra és újra ugyanazok a beszélgetések zajlottak le, a problémák sem változtak, az én életem viszont más utakra terelődött. Ekkor jöttem rá, hogy azok az emberek, akik nem akarnak változtatni semmit, a problémáik elől menekülnek és nem néznek velük szembe, csak hátráltatnak engem a saját céljaim elérésében. A velük való bármilyen kapcsolat (személyes, facebook, telefon) már idegességet váltott ki és egyre inkább csak teherré vált.
Oké, jöjjön a leépítés!
Könnyen hangzik, ugye? Nos, egyáltalán nem az, az ok pedig a fent is leírtak, nem akartam elengedni azokat, akik már benne vannak a bizalmi körben, mert féltem az újak megismerésétől és attól, hogy egyedül maradok. De hogyan is csináltam ezt? Először is, az érintett emberekkel közöltem, hogy pontosan mik is az indokok, hogy miért nem szeretek velük egy társaságba járni és figyeltem a reakciókat. A negatív tulajdonságok kiemelésére válaszként támadások jöttek, vagy a téma terelése – ekkor döntöttem úgy, hogy nincs több telefonálás, nincs több üzenet és vége a barátságnak.
Az elején furcsa, sőt, mondható nehéznek is, mert a szokásos dolgok kissé megváltoznak, a kétheti rutintalálkozó elmarad, nincsenek ugyanolyan kommunikációk. Be kell valljam, az elején hiányoztak és rengetegszer elgondolkoztam, hogy ez később rosszabb lesz – de ekkor vettem erőt magamon és kiléptem a szokások megrögzöttségéből. De mit is tettem pontosan? Először töröltem a facebook üzeneteket, az üzenőfalról elrejtettem tartalmaikat, azaz számomra láthatatlanná tettem őket; mivel személyesen sem megyek már. A megkeresésekre természetesen nem reagálok...
Megérte?
Ez nem azt jelenti, hogy minden baráti kapcsolatomat lenulláztam, hanem csakis azokat, akik a negativitásból és saját nyomorukból akaratuk hiánya miatt nem képesek kitörni. Elmondhatom, hogy azóta örömtelibb vagyok és nem engedem, hogy kizökkentsenek ebből. Igen, megérte! Így a felszabadult időt azokra tudom költeni, akik tényleg megérdemlik, helyette a számomra hasznos tevékenységekre több időt tudok fordítani, azaz inkább fejlesztem önmagam, tanulok, elmegyek edzeni, új kapcsolatok kiépítésére törekszem. Kiléptem a komfortzónámból, szakítottam a régi hagyományokkal azért, hogy önmagam legyek!
Az őszinte boldogság érdekében
Ezt a fajta mérlegelést ajánlom mindenkinek, aki hasonló „baráti” kapcsolatokkal rendelkezik. Tedd fel magadban a kérdést; ez biztosan barátság, vagy inkább csak a saját lelked bérbeadása pár órára, amit visszakapsz gyűrötten, kihasználtan?
Minél jobban megismerjük a világot, annál kevésbé bízunk meg az emberekben, ezért az idő eltelte után szorosabb barátságok is nehezebben alakulnak ki. Az ártatlan kisgyermek még bizalommal teli, ezért könnyebben és bátrabban nyit a külvilág felé, a társas kapcsolatokat könnyebben szövi; a későbbi csalódások viszont ezt a lendületet szépen visszaveszik, a kor előrehaladtával embertársainkba vetett korlátlan bizalmunk elveszik, a hibákat keressük és inkább keresztbe teszünk másoknak, mintsem a megismerésükre törekedjünk.
Ezért is maradnak meg a gyerekkori, illetve iskolás barátságok...
Egy zártabb közösségből könnyebb választani, az iskolapadban ülők általában az osztálytársak, illetve évfolyamtársak közül szereznek barátokat, akikkel közös az érdeklődési kör, így a délutáni móka is adott, legyen az tanulás, vagy csínytevés – így még inkább kialakul a bizalom, amit nem akarunk elengedni, még akkor sem, ha már tudjuk, hogy a másik fél személyisége már nincs összehangolva a sajátunkkal.
De mégis kitartunk mellettük
Kitartunk, mert nem fogadjuk el, hogy ez a barátság nem jó nekünk, az embereket nehezen engedjük el. De ha valaki teher, egyszerűen muszáj mérlegelni; én is azt tettem! Több olyan régi barátságom volt, ami leredukálódott ismeretségi szintre úgy, hogy észre sem vettem. A találkozások teherré váltak, újra és újra ugyanazok a beszélgetések zajlottak le, a problémák sem változtak, az én életem viszont más utakra terelődött. Ekkor jöttem rá, hogy azok az emberek, akik nem akarnak változtatni semmit, a problémáik elől menekülnek és nem néznek velük szembe, csak hátráltatnak engem a saját céljaim elérésében. A velük való bármilyen kapcsolat (személyes, facebook, telefon) már idegességet váltott ki és egyre inkább csak teherré vált.
Oké, jöjjön a leépítés!
Könnyen hangzik, ugye? Nos, egyáltalán nem az, az ok pedig a fent is leírtak, nem akartam elengedni azokat, akik már benne vannak a bizalmi körben, mert féltem az újak megismerésétől és attól, hogy egyedül maradok. De hogyan is csináltam ezt? Először is, az érintett emberekkel közöltem, hogy pontosan mik is az indokok, hogy miért nem szeretek velük egy társaságba járni és figyeltem a reakciókat. A negatív tulajdonságok kiemelésére válaszként támadások jöttek, vagy a téma terelése – ekkor döntöttem úgy, hogy nincs több telefonálás, nincs több üzenet és vége a barátságnak.
Az elején furcsa, sőt, mondható nehéznek is, mert a szokásos dolgok kissé megváltoznak, a kétheti rutintalálkozó elmarad, nincsenek ugyanolyan kommunikációk. Be kell valljam, az elején hiányoztak és rengetegszer elgondolkoztam, hogy ez később rosszabb lesz – de ekkor vettem erőt magamon és kiléptem a szokások megrögzöttségéből. De mit is tettem pontosan? Először töröltem a facebook üzeneteket, az üzenőfalról elrejtettem tartalmaikat, azaz számomra láthatatlanná tettem őket; mivel személyesen sem megyek már. A megkeresésekre természetesen nem reagálok...
Megérte?
Ez nem azt jelenti, hogy minden baráti kapcsolatomat lenulláztam, hanem csakis azokat, akik a negativitásból és saját nyomorukból akaratuk hiánya miatt nem képesek kitörni. Elmondhatom, hogy azóta örömtelibb vagyok és nem engedem, hogy kizökkentsenek ebből. Igen, megérte! Így a felszabadult időt azokra tudom költeni, akik tényleg megérdemlik, helyette a számomra hasznos tevékenységekre több időt tudok fordítani, azaz inkább fejlesztem önmagam, tanulok, elmegyek edzeni, új kapcsolatok kiépítésére törekszem. Kiléptem a komfortzónámból, szakítottam a régi hagyományokkal azért, hogy önmagam legyek!
Az őszinte boldogság érdekében
Ezt a fajta mérlegelést ajánlom mindenkinek, aki hasonló „baráti” kapcsolatokkal rendelkezik. Tedd fel magadban a kérdést; ez biztosan barátság, vagy inkább csak a saját lelked bérbeadása pár órára, amit visszakapsz gyűrötten, kihasználtan?
VÉLEMÉNYED VAN? OSZD MEG VELÜNK: